A fotókat zömmel Hegedűs János,
két esetben (utolsó képek) Szász Laura készítette.
két esetben (utolsó képek) Szász Laura készítette.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
skip to main |
skip to sidebar
Az oldalon található képek Józsa Zoltán munkái
[Memento Móni] Novák Valentin mozgássérültekről szóló novellái...
HÍR
A kötet már több könyves portálon, illetve a kiadó honlapján is megrendelhető:
A VENDÉG
Az oldalon található képek Józsa Zoltán munkái
Oldalak
Statisztika
Magamról
- ECETTEL SAVANYÍTOK [Memento Móni]
- Budapest, Hungary
- Megjelentem, kapható vagyok. Személyemben először szólok a mozgássérültek életéről, legalábbis a magyar irodalomban...
Blogarchívum
Boldogh Dezső írása a Magyar rulettről
(Kritika-részlet, spanyolnátha.hu, 2008)
A kötet harmadik, befejező része a mozgássérültek világáról szól, nem érzelgősen, nem „beleélve magát” helyzetükbe, hanem olyasféle magasabb realitás rátekintő képességével, amellyel csak igazi költő rendelkezhet. Ha azt mondjuk, hogy a Magyar rulett novellái — igényességük és bizonyos provokatív vonásaik mellett — elsősorban kockázatos írások, talán akkor járunk legközelebb a felfejtésükhöz. Novák nyugtalanító stílusa mögött egy szimpatikus, de rokontalan egyéniséget találhatunk, aki valóban magának valóbb az átlagnál, és kétségtelen íráskészsége, nyelvteremtő fantáziája nem biztos, hogy a mindenkori olvasó megértésével találkozik — hiszen őt olvasni is kockázatos lehet! Nem tűri a figyelmetlenséget, a szentimentális vagy a pusztán agyjáték-szerű kíváncsiskodást, az ő írásaiban a létezés egésze a tét, miként sérült hősei többségénél, akik ezt a rájuk méretezett kozmikus szadizmust, vagy tragikomédiát így viselve el, görgetik magukat előre, az ismeretlen felé…
Balogh Róbert interjúja Novák Valentinnel
(Részlet, terasz.hu, 2006)
Miért kezdtél írni a mozgássérültekről, vagy fogyatékkal élőkről, azt hiszem, ez ma korrekt elnevezésük?
Hogy miért? Egyszer csak támadott és szúrt. Mármint az ötlet, az érzés. Megsebesültem, úgy maradtam. Leültem, s az intézeti nevelői szoba hatalmas, mindent magába nyelő foteljében nekiláttam az első novellának. Persze ehhez kellett az akkor és ott motívuma. Ha nem vagyok épp nevelő a mozgássérülteknél, épp abban az élethelyzetben, abban az életkorban, lehet, semmi sem történik. Hiszen miért írnának az egészségesek a fogyatékosokról? A tollforgatók, mint az átlagnál intuitívabb emberek sem bírhatnak akkora beleéléssel, hogy közvetlen tapasztalat híján hitelesen ragadják meg ezt a miliőt. Apropóként persze elgörrenhet egy-egy tolószék az írásokban, de ez csak háttér. Bárki, aki járatlan a mozgássérültek világában, még a szavakat is a sért, nem sért határán keresgéli. De ez nem csoda, hisz a társadalom zömének − hazudik, aki tagadja − elsőre csak a sajnálat vagy a viszolygás jut eszébe (e kettőből untig elegük van az érintetteknek), ha mozgássérültet lát, ugyanakkor az meg sem fordul senki fejében, hogy beszélgetni is lehet velük. Ha nagy nehezen mégis, akkor pedig a jaj, hogyan is szóljak hozzá rettenete bénítja le… Sajnos az egyén mellett az állam is kihátrál a probléma elől, ugyanúgy nem tud vele mit kezdeni, mint az egyes ember. A kommunikáció−felvételnél avagy a rámpaépítésnél megragadt a gondoskodás, nálunk legalábbis. Amíg nem kerültem a Mozgássérültek Állami Intézetébe (MÁI) nevelőtanárnak, magam sem voltam kivétel. Mit tagadjam, még viszolyogtam is. De mondhatom, már az első ott eltöltött napon megváltozott minden. Csak lélek kell hozzá! Tágas, hogy bárki, aki hozzánk gördül a kocsijával, kényelmesen megfordulhasson benne. Most már a kilencedik novellánál tartok, ebből hat olvasható a kötetben is… Ezekben a szövegekben nem apropó a mozgássérültség, hiszen róluk szólnak az írások. Nemcsak a magam érzéseit fejtem ki, hanem zömmel ők nyilatkoznak meg írói nyelvemen. Csak szócsövük szeretnék lenni…
Ez most akkor küldetés számodra, vagy csak egy jól megtalált motívum? Mitől tűnik úgy, hogy elkötelezett vagy az ügy iránt?
Azt hiszem, küldetéssé válik lassan. Életem egyik legkedvesebb munkahelye volt a mozgássérült intézet, mert ott igazán tehettem valamit. Amikor el kellett jönnöm onnan, nagyon fájt. Sokakkal tartottam egy ideig kapcsolatot, de az élet az „épeket” is messze sodorhatja egymástól… Talán így élem tovább azt a boldog két évet, amikor adhattam. Olyan embereknek adhattam új élményeket, akik néha a legelemibb életlehetőségektől is megfosztatnak. Várat másztunk bottal járó leánykával vagy tolókocsis sráccal. Feledhetetlen karácsonyt kerekítettünk a semmiből. Kirándultunk, biciklitúráztunk, előadásokat szerveztünk. Házi zenekart verbuváltunk. Megelevenedtek kissé a Tisza−villa (Hermina út) ódon falai. Azt hiszem, ennek az akkori felpörgésnek, szerénytelen leszek: én voltam a motorja. Korábban dolgoztam egy szaklapnál, Börtön Újság címen futott. Magyarország legtöbb dutyijában megfordultam, mint riporter, de a rácsok nem érintettek meg ennyire. Emlékszem, azt mondta az egyik elítélt, aki verseket „firkálgatott”, hogy aki két napig van börtönben, regényt ír róla, aki egy hónapig, az novellát, s aki évekig, az mélyen hallgat. Nem tudom, ha a mozgássérültek intézetében tovább maradok két esztendőnél, nem csömörlöttem volna meg annyira, mint egyes nevelő−kollégák, hogy eszembe sem jut papírra vetni ezeket a novellákat, amelyek végső soron egy regény kezdetei…
A Könyvhétre megjelent novellásköteted hat novellája szól fogyatékkal élő emberekről. A téma ma nem túl kedvelt, sem az irodalomban, sem az élet egyéb területen, létezik a kultúránkban valami álszemérem, hogy amiről nem beszélünk, az szinte nem is létezik, és így nem is fordulhat elő velünk az, hogy mondjuk kerekes székbe kerülünk...
A mozgássérültséghez, de egyáltalán bármilyen testi defektushoz koronként, kultúránként háromféleképp viszonyultak a társadalmak. Vagy „észre sem vették”, hisz a sérült is ember, vagy borzadtak tőle, a sérültséget valamiféle szörnyű bűn okozatának tételezve fel, s ekképp kiközösítették az érintetteket, esetleg − ritkán − valamiféle borzongással elegy tisztelet övezte a sérült személyt. Ebből már érthető is a művészetnek nem igazán lehettek objektív tárgyai, legfeljebb elrettentésül szolgáltak (Hieronymus Bosch pokolvíziói). Persze ismerjük Ödipusz történetét, Homérosz is vak volt a monda szerint, Theiresias, a jós nemkülönben. A vakság valamiféle belső bölcsességet takart. Aztán hallhattunk sánta kovácsistenekről, hogy közelebb kerüljünk a mozgássérültség problematikájához. Tehát ha az ókori isten lehetett sánta, akkor a kora nem ítélte meg negatívan a testi fogyatékosságot. Vagy mégis? Hiszen Spártában nem kegyelmeztek… S az óriás, egyszemű Küklopsz (micsoda csökevények állatorvosi lénye!) is a rövidebbet húzza, mikor szembe kerül a görögség nagy ideáljával − Odüsszeusszal. Száz szónak is egy a vége, az ókorban elnézőbben kezelték ezt a problémát, mint a keresztény középkorban, már, ami a kevés forrásból kiderül, s inkább a mitológiában akadunk a sérültség nyomaira, mintsem a művészetekben.
Az irodalomban egyetlen regényről tudok, Peter Marshall Tombol a Holdjáról, amely teljes egészében arról szól, miképp kényszerül tolókocsiba a főhős, s miképp nyomorodik a lelke, de ebben az esetben az író maga is érintett. Azonban a romantika korából nem feledhetjük a híres toronyőrt, avagy a Moby Dicket eszelősen üldöző kapitányt, de míg Hugonál Quasimodo inkább a szépség ellenpontozására szolgál, addig Melville regényében Achab kapitány sérültsége a heroizmus és eszelősség fokozására hivatott.
Az utóbbi időben rendszeresen olvasol fel fogyatékkal élők rendezvényein. Hogyan fogadják ők a szövegeidet? Mennyire örülnek neked?
Kétszer olvastam fel az Ability Park szervezésében, siketeknek is, akiknek jeltolmács adta tovább gondolataimat. Az egyik alkalommal ott volt egy régi „herminás” barátom, aki maga is írt, zenét szerzett, rajzolt, most épp fényképez mindamellett, hogy egész életét tolókocsiban tölti. Ő volt az első személyes visszajelzés. Nagyon tetszett neki, s pontosan azért, mert nem sziruposkodtam−óvatoskodtam el a novellát. Az első ilyen írásom Eső folyóiratbéli megjelenése után hallottam mendemondákat, hogy olvasták mozgássérültek, s örültek is annak, hogy végre valaki foglalkozik velük. A második abilitys felolvasáson a MÁI egyik igazgatóhelyettese is ott volt, s ráismert az egyik lakójukra − valóban róla szólt az írás, hisz a fiút nevelőtanárként ismerhettem meg −, s azt mondta, összeszorult a gyomra a novellát hallva… Szeretném, ha az intézetbe is eljutna a könyv… Bár lehet, néhányan zokon veszik, ha magukra ismernek…
Sinka Annamária: Társas-játék
(Kritika-részlet Novák Valentin Magyar rulett című kötetéről, annak is 3. fejezetéről, Eső, 2007)
Az Ecettel savanyítok ciklus novellái tematikusan a legegységesebbek. „A Mindenható elkent az élet vásznán, akár valamely minimál-artos produkciót a művészi szándékolatlanság” – mondja magáról, fizikai korlátairól nem kis keserűséggel, öniróniával Láz Ottó, akit önmegvalósítás-kísérletei, identitásának, igazi énjének felfedezése után már csak egy utolsó dolog vonz: halálával, temetésével, az eggyé válás aktusával arcon vágni Istent (A lélegző csomó).
Láthatóan az utolsó történetekben az egyik legfontosabb gondolat: az útkeresés. Az isteni szándék megértése, elutasítása vagy elfogadása eltérő súlyozással, hangsúllyal, de többször is megfogalmazódik. „Biztos lelkiismeret-furdalásos az Isten, hiszen van miből törlesztenie” – sugallja a disztrófiás Kisubul szájjal festett képeinek sikerét, majd véletlen, halálos balesetét megörökítő története (Röhögünk).
A vaktérítőből feltörő erős, groteszk szexualitás, a szeretetre, kölcsönös szerelemre vágyó s az elfordulástól megrémülő fiú öngyilkossága (Memento Moni), a Várostrom női narrátorának csapongó gondolatfolyama vagy a Rakétaállomás önmagát pusztító „rokijának” váratlan, szürreálisra váltó találkozása zárt világot mutat. Jól érzékelhető a felhasznált stílusváltások, a nyers, naturalisztikus leírások, (megjegyzem: néhol kissé túlpörgő szó- és mondattársítások) és a lírai mondatok vegyítésének szándéka. A sorsok hasonlósága, az új nevekkel, életutakkal bővülő történetek erejét a sokszor kíméletlen, visszavonhatatlan őszinteség adja. A narráció gyakori váltásai alkalmat teremtenek a bemutatott mikrovilág, az ott lakó beteg fiatalok, egészséges fizikumú tanárok több szempontú, gyakran szándékosan kisarkított, ellenpontozó bemutatására...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése