2010. január 13., szerda

Novák Valentin: A lélekző csomó

Megjelent: Az év novellái 2007 [Árgus, 2006]


Hogy mi nem voltam eddig? Artista, badibilder, kubikos… He-he! Mióta összecsomózott az isteni akarat, még a mátrix-lét legjavában, sőt, mikor génjeim sodorták az EZT NEKED Company szövőszékén, azóta determinált borsószemnyi és kicsinyes valóságom. Nézze meg a végtagjaim! Egy szétnyomott kaszáspók nyúlványai nagyobb egyetértésben vonaglanak, mint kezem-lábam. A Mindenható elkent az élet vásznán, akár valamely minimál-artos produkciót a művészi szándékolatlanság. Ideböffentett a felületre, idekent engem hanyag eleganciával, nemtörődömséggel – teremtve árvának, s adva egy huszadrangú címet hozzám: Láz Ottó. Az Állami Gondviseldében, ahol félrenevelők és eltévelyítők szorgoskodtak, hasonszőrű társaimnak tanári petrencék szabtak identitást. A mozgássérült- és lelencstátusz mellé felvehették a rózsaszín buziplecsnit a gyöngébbek vagy a hajlamosíthatók… Az életpályát egyengető tanerők azért nem nyúltak a testemhez, mert nem tudhatták, hol kezdődöm, hol végződöm. Egy biztos pontom volt – a fejem, amiből kíméletlenül és kiapadhatatlanul áradt a tiltakozás. A sors és az „ártatlan” tapizások miatti. Ám ez a szó- és szitoközön valójában a méltóságteljesen felelőtlen és vak Isten hasaalját célozta…

Életem első harmada, tizennégy esztendőig, e helyt folydogált. Egyetlen vigaszom a tanulás lehetett, amit viszont untam. Deja vu érzésem támadt az új tananyagok kezdetén. Mindenkit lepipáltam. Formázásban, agyaggyúrásban meg oly kimagasló tehetségnek számítottam a sok terápiás művészke között, hogy a tanár ösztökélt, ha lett volna ösztökéje, azzal, menjek tovább a Kisképzőre. Ennek két akadályát láttam: magamat. Közlekedésképtelenségem és egyre halványuló fizikumom házi őrizetre ítélt. Úgyhogy letettem az efféle ábrándokról. Maradt a verbális pályák távlata: tanár, ügyvéd, mittudomén… Ezeknek is két akadálya volt: én. Tekintélymentes kinézetem és csapongó gondolkodásom, beszédem. Lehettem volna tudós, de a kitartás, az egy-dologra koncentrálás idegesít. Tíz könyvet olvasok párhuzamosan… Mihez fogjak? Fizikai előrenyomulás… Ez az! Egyszer a hétvégi kimenőn, már a ligeti otthonban történt, gimnazistaként, eltekergőztem a legközelebbi pályaudvarig. Tartott három óra hosszat, lévén kocsim kerekét hajtva juthattam előre… A kezeimet meg látta… Mikor odaértem, nyomban jelentkeztem rakodónak. Most min csodálkozik? Igen, trógernek! Először szépen kértek, ne vicceljek, aztán borogatást ajánlottak, utána a jó büdös francba küldtek, amint az akkor egyáltalán nem divatos diszkrimináció varázsszót és szinonimáit (hogy ők is értsék!) emlegettem. Utóbb meg, midőn előkaptam megélezett, porcot is vágó menzakésem, amivel erőtlenül hadonásztam, rám hívták a rendőrt, aki visszakísért az intézetbe. Hogy mire volt jó ez a hűhó, ez a kivagyiskodás? Bebizonyítsam magamnak tapasztalati úton, az alja munkára sem vagyok alkalmas…

Mit tehetek? Kolduljak? Ezt akkoriban nem szívelték, nem propagálták, mint most… Mi több, elveim szerint előbb loptam volna, minthogy tett nélkül legyen enyém valami. Ebben a felfogásomban nemcsak a többi nyomoréktól, de kivált az egészségesektől különböztem… A beszédes koldus, Párizst járt ismerőseim mesélték, gyakorta hoppon marad. Nehéz megható, igaznak tűnő szöveget hazudni-rögtönözni. A lenyomott horror-dumát nem bírják a járókelők, a dajkameséktől röhögő görcsöt kapnak az utasok, a valóság meg unalmas. Így a színjeles érettségi után, átvéve sodrából számtalanszor kihozott, vaskalpagos igazgatóm kezéből a bizonyítványt, várt rám az édes semmittevés. A hobbilét. Néhány évente újabb és újabb hobbikat találtam szánalmas testem feledtetésére…

A nemi élet nem lett hobbimmá… Tizenkilenc körül jártam, mikor összevakartam egy barátnőt, aki ott mankózott mellettem a liget százados fái alá rejtett randevúkon, de csóknál közelebb nem jutottunk. Szerelmes persze nem voltam. Két emberi érzéssel vértezett föl a Lord: irigységgel és önutálattal, amit már majdnem önsajnálatként, már majdnem önszeretetként lehetett fölfogni. Szóval őt zavarta a testemben és főleg a fejemben uralkodó káosz, engem meg „épphogynem” tökéletessége irritált. Ő kereste az Istent, én menekültem előle, ott tagadtam, ahol lehet, elsősorban mindennapi káromlásaimban. Amint rájött, tulajdonképp ez volt érzelmeinek mozgatórugója, képtelen megtéríteni, sőt, antikrisztusi megnyilatkozásaim őt is megingatják, faképnél hagyott, s tovabicegett a neki szánt ösvényen. Maradt a néhanapi maszturbáció. De nem esett jól. Csak összekoszoltam magam, magom rám száradt, s ondószagú lettem. A mosdás kínos, hosszú előkészületeket igénylő kivégzésként szerepelt heti kötelességeim közepette. Amikor grafikus haverom aktokat készített rólam, végre kicsikarjon valami elismerésfélécskét a gőgös csendéletfestő és absztraktmázoló szakmától (magam egyszerre voltam a félresikerültség csendélete és absztrakciója!), ahogy ott pózoltam ágyon és kocsiban, a sakk-kockás konyhakövezet egy gyékényszigetén tekergődzve, mint kígyóbűvölő összekuszálódó majd kiegyenesedő hüllője, vagy a fürdőkád zománc-sivárságában egy zuhanyrózsával dideregve, néha fölállt a farkam. Talán a kiszolgáltatottság kéje miatt. Nyomorult testben burjánoznak hisz a legnyomorultabb vágyak. Megkértem piktorom, aki szint’ bóca volt, s köztudottan homokos, segítsen kínjaimon… A harmadik alkalom után elmaradt, így adva föl a karriert… A képeit is itt hagyta… Nézze! Bizarr, nem?! Szóval buzinak sem vagyok elég jó! Egy rokkant „más” is undorodhat tőlem! Pedig a testiség ezen vállfajában fölsejlett valami halvány élvezeti érték, vélhetőleg a tilosba tévedés öröme. Szex nélkül is van élet! – tódítottam. Hol is találnék egy olyan figurát, legyen nő avagy férfi akár, aki háromszor is megérinti a testem, főleg ezt a szegletét! – toldottam meg lemondás-filozófiám. Pedig farkam tökéletes anatómiájú, de az összkép elrontja a hatást. Én is inkább nézegettem csinos arcú, jó alakú, mint a náluk is csinosabb roki csajokat, mikor még érdekelt a téma. A szexből tehát hamar „kinőttem”, pont addigra, mikorra a normálisok beleszédülnek a vermébe… Istennek más tervei voltak velem, a lázadozó görccsel...

Az idő tájt eljárogattam egy keresztényszerű szervezetbe, egy olyanba, mely mézesmázos köszönettel teszi zsebre adónk egy százalékát. Talán az exnő késleltetett hatására, talán az ördög motoszkálására, vagy talán a nyomorultan is mindent kipróbálni késztetésére. Csak a kereszt tény náluk, jól el tudnak bújni mögé… Egyrészt lerítt róluk az álszentség. Fajankó ábrázatukat legszívesebben ikonosztázokra festették volna. Világmegváltó szenvelgésükben Istent nem a szeretet felől, hanem a bűnök bocsánatládájaként értelmezték. Hinni azért, legyen, ki megbocsásson… Cinikus, nem? Modern búcsúcédula-elv – a’la carte farizeus mosolykrémmel leöntve. Az sem tetszett nekik, mikor ez ügyben ellenérzéseimet fejeztem ki, hát még, mikor az isteni bűn felől faggatództam. Sátán, távozz-t harsogott mű-bigott szájuk, mert vitaképtelenek voltak. Eldöntött sajátigazságuk mellől gondosan kigyomláltak minden kételygyomot. Egy valódi pap legalább dogmatudományokkal felvértezett, de ezek tíz rosszul citált Biblia-idézettel gyalázták az urat, amit térítésnek meg szabadításnak neveztek egyébként. Tulajdonképp nem is akartam mást kérdezni – Isten, ha már tapasztalta Krisztus, létbe vetett önrésze által a földi teremtmények korlátolt, gyalázatos mivoltát, nem bűnös-e abban, hogy kétezer éve tovább tűri tökéletlen teremtése vadhajtásait? Háborúk, nyomorultak, pedofilok… Vagy csak egyszerűen mazochista? Érti, nemde? Kérdésfeltevésem – szerintük – annyira orv volt, annyira tőrszúrásszerű, hogy az „apage”-t harsogóknak „agape”-t kiáltottam, persze nem meggyőződésből, csak pózból, és úgy gördültem ki az imaháznak kinevezett sufniból, mint mikor diadalittas császár parádézik ünnepi szekerén… Istennel, pontosabban egy rakás eltévelyedettel történt találkozásom így esett…

Istenből azonban egyenesen következik a politika. Az istentagadásból pedig az irányultság. A pártocska, amely felkarolt, mint „nyomorultat”, aki ugyanolyan, akár ők, csak kicsit nem egészen, aprócskát egyéb, de épp azért érdekes, mert csöppet kilóg, de benne van, s így kiváltképp érdemes arra, hogy zászlóra hímezzék, magyarán a pártocska, amelynek az öndefiníciója is téves, hamar kihozott a sodromból. Míg Isten igéi, főleg, ha félremekegték őket, leperegtek szánalmas szerpentin-valómról, addig a politikusi kijelentések receptoraim felszínét sem érhették el. Vad ateizmusom tetszett nekik. Hát még istenkáromlásaim, s kirohanásaim a papság ellenében. Szócsövet akartak hajtogatni belőlem, szócsövet, mely azt hajtogatja – nekünk mindent lehet… Mikor ez az egyetlen, de ezer köpenyegbe csavart lózung magamutogatva, magakelletve, ember-kábítva megállt előttem, mint a Jelenések könyvebeli fenevad, hogy imádjam isten helyett, tegyem magamévá, úgy istenítsem, összerezzentem, ahogy egy kijózanodott próféta, nyasgemet kiáltottam, ez ott belefért a vitaszínvonalba, s kiviharzottam a legnagyobb sebességgel, amit kocsimból, áttételesen a karomból ki lehetett csiholni… „Nekem semmit sem lehet, miképp állíthatnám az ellenkezőjét! Ha önigazolás kell nektek, keressétek önmagatokban… De legbelül csak egy kikelésre váró Alien-szörnyet találtok… A kapzsiságotokat!” – méltatlankodtam magamból kivetkezve, mialatt a kerületi székház empatikusan rámpátlan kijáratának lépcsőin lecígölt két segítőkész seggfej.

Mi legyen hát az ember, ha a makrokozmosz és több földi szféra is bezárul előtte? Legyen zeneszerző! Ne vak, ne süket, nyomorék! Egy önkormányzati, földszinti, sötét, bogaras bérluk mélyén eltemetkező, a világteljességet onnan ostromló aktor. (Mai napig sem világos számomra, hogy ezt a teljességet érteni, részemmé tenni vagy lerombolni kívántam-e jobban…) Kitűnő tenor hangom volt a gimiben… Hallásom abszolút, megmondtam azt is, milyen hangnemben nyekereg a buszok kardántengelye… Hangszeres zenére képtelennek születtem. Viszont rengeteg klasszikus muzsikát hallgattam, a kottázásnál meg mi sem egyszerűbb… Mindeme predesztinációt megfejelve elolvastam egy-két zeneelméleti szakkönyvet, s begubódzásom melléktermékeként komponáltam két vonósnégyest, egy kórusművet Apokalipszis széljegyzettel, s egy fél szimfóniát Laokoón munkacímmel (57 perc nyitánnyal együtt), melynek közepén ízületeim beleuntak a kottafej gömbölyítésbe. Művészi korszakomban, ez négy évig tartott, firkáltam közel száz ceruza- és szénrajzot, s belevágtam életrajzi regényembe. Mondanom sem kell. ez utóbbi kísérlet is megfeneklett a 241. kézzel írt oldalon. A világtágításnak ágyam volt a terepe. Ágyam, azaz az íróasztalom, a festőállványom, a zenekari árkom… Micsoda ágy! Mennyi, küszködés és veríték temetője!

A félkész szimfóniát megmutattam egy zeneértő cimborának, aki szerint kevés változtatással bemutatható, bár hangszerelési kérdésekben éles vita kerekedett köztünk. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az ötvonalak üresen maradtak a kottakönyv hátralévő oldalain. A „profik”, az úgynevezett tudósok, a „képzetlen” zsenit, minden érában lesajnálják. Ez az igazság, mely most engem vágott képem, elkedvetlenített. Hogyan is lehetnék tudósa, doktora, akadémikusa valaminek? Hacsak nem a szívásnak! A múzsai kísérletek után, mikor is megsajdítottam Euterpé fülét, és sírba hajszoltam Kliót, amennyiben történelmet írtam történetemmel (a rajznak nem okoskodtak ki nőpatrónust a görögök), könyvhalmok alá temetkeztem. Lehet, erre korábban lett volna szükség. Válogatás nélkül olvastam. Habzsoltam a szót. Antikváriumok rémeként emlegetettek a könyvszakmában. Százkilós, minden könyvodúba bekívánkozó bénakocsim miatt leizzadtak a satnya, bibliofil palik. Volt, lévén a kocsifülre akasztott rafiaszatyrom dugig telt poros kötetekkel, hogy ölemben is kiadványok tornyosodtak hazafelé utamon. Rokkantnyugdíjamat a Pallas alias Bölcs bagoly fémjelezte boltokban hagytam… Egy kedvenc témám akadt csak a lektűr–Homérosz–krimi–Verne–lávsztori–Tolsztoj őskáoszon túl. Históriai idolok életrajzát előszeretettel forgattam. Megszereztem a teljes Így élt sorozatot, de komolyabb biográfiai műveket is vásároltam. Kiváló hőseim: Kolumbusz, Nagy Sándor, Napoleon, Cortez, elkápráztatták a szobakonzervbe zárt, viszont tágulékony lufi-elmém. Vágyaimnak, akkor még nem zabálta föl őket a cinizmus, megtestesítői lettek e nagyformátumú alakok. Az irodalom szánalmas, idegroncs bohócaitól ellenben irtóztam. Gutenbergi gutaütős érám öt évet lopott el életemből. Gutaütős, mert lábadozó szélhűdöttként támolyogtam könyvbirodalmam polcai között. De ismeri, milyen érzés, amikor kurva okosnak érzi magát az ember, aztán a következő pillanatban összeomlik, mint a pharoszi világítótorony, ha megrendülnek a föld támpillérei, ha meginog Atlasz lába, ha megrogynak az eget tartó oszlopok... Tudás! Nevetséges! Tudás! Fájdalmas! Tudás?! Brrr…

Van nekem tévém, videóm is, porseprűm szintúgy! Sorozattenger… Hajdani, nem létező bölcsőm újabb pótléka. Ringatódzás a sorozattenger hullámain. Leselkedés. Távoli családok életét kukkolni, mi több, egy család szenvtelen árny-tagjának lenni. Ez nekem való szórakozás! Háromszáznegyvennyolc videókazetta. Négy tévéeposzt rögzítettem mindenre kiterjedő odafigyeléssel. Címkéztem, regisztráltam. Füzetet vezettem a szereplők viszonyairól, szokásairól, szinte szociometrikus aprólékossággal. Tizennyolc órát tévéztem naponta három és fél éven át. A szemem két dioptriát romlott. Az IQ-m, házi méréseim alapján, ötven pontot zuhant. Valamivel jobb maradtam az imbecil szintnél. Viszont kívülről vágtam a dél-amerikai keresztneveket, s az épp menő reklámok szövegét. Egyetlen egyszer késtem le egy epizódról. Már régen pótoltam az ismétlésből, mégis hetekig depressziós voltam. Úgy gondolhattam, megcsaltam kedves családomat, vagy valami hasonló állhatott a kedélyzuhanás mögött. Kedvencem, Brazília nyomulása ellenére, mégis a Startrek lett. Híd köztem és a kozmosz között. A levegő atomjait, a kazetta szalagját, a videómagnót, a tévékészülék képcsövét, az étert, később az üvegszálkábelt, a stúdiót, a műholdvevőt, a műholdat és a sztori-teremtő fantáziát elhanyagolva köztem és a kozmosz között csak a szaruhártyám, a csarnokvíz, a szemlencse, a recehártya, a pálcikák, az ingerülettovábbító idegpályák, a neurotranszmitterek, s a szürkeállomány megfelelő szigetei álltak. A képfeldolgozó agydarabka és köztem viszont nem tudom, mi állt... A belső végtelen?! Mielőtt Istenről kezdene itt nekem beszélni, ugorjunk tovább életrajz-zanzámban…

Tulajdonképp ez az utolsó, jelentős önkorszakom. Szakács lettem. Egy gyorsan eltüntethető, pepecs világ alakító és pusztító istene. Bár renyhe bélműködésem miatt elsősorban vacsoravendégeknek kotyvasztok. Mit kotyvasztok?! Ételtökély-piramist emelek. Mártások, húslevesek, sültek, köret-orgiák, sütemény-költemények száradnak a lelkemen. Egy főzés bütykös, makacskodó ujjaimat, rozoga, alig vonszolható testemet, és szűk konyhámhoz képest bumfordi kocsimat tekintetbe véve, még a fürdés macerájánál is többet kíván tőlem. Egész napot, hétvégét. Hajnalban kelek. Délig előkészítek. Koraestéig összeállítok. Este sütök, főzök. Aztán jönnek a vendégek, s küszködésem látványos nyomait, mind megeszik, amit elégedett mosollyal nyugtázok. Életemben nem volt olyan elégedett a mosolyom, mint mikor az utolsó tál is kiürül. Se egy jó helyre húzott szénvonást, se egy izgalmas dallammenetet, egy plasztikus mondatot nem nyugtáztam úgy, mint midőn pusztulni látom, amit naiv odaadással, izzadva, kacska mozdulatokkal, de kikezdhetetlen hittel teremtek. Ez perverzió. Perverz öröm… Elégettem egy-két rajzom. Hátha a hamvadás látványa hasonló a tunkolás, szájnyalogatás, tányérkinyalás látványához. De képeim veszte közönnyel töltött el. Ezek szerint lelketlen fércelmények! – dühödtem fel, s néhány kivételével mind elporlasztottam. Akkor nem sajnáltam. Most már igen. Miért?! Mert a főzéssel párhuzamos kedvtelésemmé lett lenyomataim összegyűjtése, rendszerezése. Negyven év nem idő, főleg egy efféle nímand görcs esetében. Vagy éppen egy ilyen féregnek jelentős idő, kinek behatárolt a létezése, örökös cselekvéskorlátok között mutatványozik, mert „istenileg” eltiltatott egy raklapnyi Kronosz-csalató időtöltéstől? Mindegy… Negyven év önmagában –
sokként és kevésként is negyven év. Vettem egy ládát. Elhozattam ide a hórukkokkal. Tudja, mi a tervem? Perverz kis disznóságaim, örömeim koronája! A végrendeletemben, melynek lassan nekilátok, mert vészesen szakad az ín, sorvad az izom, és lágyul az agy, főleg, hogy gyógyszereim ellenére vedelni kezdtem, rövidezek, szóval végrendeletemben a hullámat ebbe a ládafia koporsóba rakatom, tárgyaim, műveim, botorságaim mellé. Most minden fillérem félreteszem, nehogy pénz híján normálisan temessenek el. S ha már benne vagyok, zárják le, alakítsák vízhatlanná önmagamat megmentő bárkám, s dobjanak egy óceánjáró fedélzetéről a hullám-végtelenbe. Legalább holtomban ringhassak bölcsőben. Az élet bölcsőjének színén. Ennyi. Ne higgye, elmúlás utáni hírnévre vágynék, arra, hogy burjánzó létezés kerekedjen a halálomból, ha megtalálnak kéretlen kezek. Nem! Egyszerűen orcán akarom vágni az Istent, aki ennyi gyalázatot elművelt velem. Emberarcon akarom csapni, s ez bőven belefér a földi blaszfémiák láncolatába, nem kiugróan szemét cselekedet, sőt, még a létét sem tagadom, megbecsülöm e pofonnal, e fricskával. A szoftver gyöngeségeire hívom föl a figyelmét. Ott ringatózok majd ég és víz határán. (Hasonlatosan egy végtelenbe kilőtt szondához, melyet megpakoltak emberiség-ikonokkal.) Ám magam, aki bevégeztetett s mégis létező, csak a végtelen és a véges végtelen határára juthatok el, hogy az isteni teremtés örök kérdőjeleként lebegjek halál-bölcsőmben. Képzelje csak! Egy összegömbölyödött emberkupac, gordiuszi csomó embermaradékból. Riadalmára a ponttá zsugorodott Semmihatónak. A kiterjedéstelen kiteljesedésnek… Az első, könnyen felszáradó könny helyett a gyönggyé szilárdult utolsóban tekintheti meg elbutult ábrázatát...

Még nem igazán kiforrott az idea, csak a végrehajtás módja biztos… Újra könyvekhez kell nyúlnom, misztikus porülte kötetekhez, vagy az egyetlen könyvhöz. Kódfejtő leszek! Ki kell főznöm, sütnöm, le kell kottáznom temetkezésem teozófiáját, a rekviem és eggyéválás aktusának teóriáját…

De maga nem is figyel… Jó, hogy kész a vacsora… Segíthetne a tálalásban. Pulykában sült galambbal töltött csirke… Mézzel leöntve… Mire minden kelléke előpompázik egy lakomának, addigra lemerít a gondolkodás, s csak mosolyogni tudok rajta, miképp tűnik semmivé, amit a látszólagosan értelem-determinált tetterő kerekít, legyen az, bár szóalapú zagyvalék vagy zabálni való. Egyen csak a mosolyomért! Jó étvágyat! Vegyen ebből a savanyúságból is. Ecettel savanyítok… Vegyen, ne kéresse magát…

Nincsenek megjegyzések: