Megjelent: Hitel, 2005Kirándultunk.
Pontosabban legurultunk a hegyről. Zó ezerrel, mert neki sportkocsija van. Úgy tép, mint egy állat. A kesztyűje szarrá ment, mire leért a sorompóig. Az én gépem ócska csotrogány, az első százon kiborultam, mikor megkóstoltam egy kátyút. Röhögtem. A nevelők is. Mit tehetnénk? Röhögünk. Ez egy ilyen élet! Nyugodtan röhöghetünk, rosszabb már nem lehet. Gyusz is mindent megúsz. Múltkor nekifutott egy egri lejtőnek. Zuhant vagy öt métert, hiszen szakadéknak bizonyult a lejtő, aztán röhögve visszaszaladt az úton. Nem normális! A nevtanok röhögtek. Gyusz röhögött. A többiek röhögtek. Gyusznak, annak idején, leégett mindkét keze, mikor a fán belemarkolt a magasfeszültségbe, s rövidre zárta önmagát. Azóta viccet csinál a műkezéből. Ha biciklizik, a kormányon hagyja, vagy kiteszi az ablakba, mindenki elszörnyülködhessen. Ezt is röhögve meséli. Azóta kíméli az Isten, mert minden hülyeségét túléli. Ezen a túrán is rosszul vette a kanyart. A szederbokrok aljáról kiabált, húzzuk ki. Röhögött, mikor végre kikecmergett a tropára ment bringával. Csak egy karcolás volt a szeme fölött. Biztos Isten is úgy gondolkodik, minek szívassa tovább, neki már mindegy, az élete el van cseszve. De nem erről akartam mesélni…
Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul ötéves lehetett akkoriban. A kertben mászkált. Vödrében homokot szállított egy nagyszabású vállalkozáshoz. Várat kellett építeni a betolakodó hangyák ellenében. A papája mindig azt mondta: a hangyák büntiben lévő emberek. Rosszak voltak, ezért parányivá, jelentéktelenné, eltaposhatóvá varázsolta őket a Jóisten. De meghagyta nekik azt az örömet, hogy gürizhessenek valami kézzel avagy ízelt lábbal foghatatlan-érinthetetlen célért. Látszólag a királynőért, a királynő petéiért. Aztán egy érzékeiken túli távlatért: a boly továbbéléséért, a hangyák tökéletesedéséért, aminek semmi, de semmi értelme. Mert minek az erdőbe tökéletesebb hangya, mikor a világ egyszer úgyis összeroskad. Persze ezt nem tudhatta a dolgozó vagy a katona, de maga a legszentebb várbéli lény, a királynő sem. Ezt már Kisubul sem tudta, csak annyit tudott, hogy a hangyák büntiben vannak. Ennek megfelelően büntette őket. Hogy büntibb legyen a bünti. Az egész vödörnyi homokot a hangyákra borította. Azt hitte, ezzel mindennek vége. Összeomlott a hangya-világegyetem, ő a Dolgok Bevégzője (ezeket persze már megint nem hitte!), s lepergetheti tenyeréről az idegesítően odaragadt szilíciummorzsalékot, mint aki jól végezte dolgát. Lapátjával elpaskolgatta a buckát, keményebb kérget vonva a rovarok fölé. Nem sejtette, a hangyák tulajdonképp boldogok és röhögnek odalenn, mert végre úgy élhetnek, ahogy szeretnek. Rejtve… Délután a nap felhőhabok közé merült. Mikor Kisubul fölegyenesedett volna, furcsa fájdalom tépte meg inait. Talán ráborult egy vödörnyi homok az égből… Mindenesetre nem lett boldog ettől. Állt a homokozóban, és keservesen sírt. Mikor lépni próbált, felvisított fájdalmában, s a homokba huppant. Térdre. Beletenyerelt az imént elegyengetett kupacba. Azonnal megmászták a méltatlankodva előbújt hangyák. A bátrabbak bele is martak finom húsába. A vérmes katonák fejüket tekergetve rágták a fiú kezét, hogy savval kezdjék ki a rózsás bőrt. Moccanni sem tudott. Zokogva nézte, miképp emésztik a dühös, elvarázsolt lovagok. Könnyeibe ragadt egy-egy potrohos vitéz. Negyedóra telhetett el, mikorra észrevették. Apja ölben vitte be a házba, ahol bátyja épp a kocsijából mászott át az ágyra. Őt már rágni kezdte a halál…
Fél éve eszmélt, tehetsége van a festéshez. Kezével ugyan tudott fogni, például a sakkbábukat némi bűvészkedéssel, szögletes mozdulatokkal odább tolta a szabályoknak megfelelően, rövidebb szövegeket is képes volt leírni, de percek alatt elfáradt az erőfeszítéstől. Mit tehetett? Szájjal kezdett pingálni. Csak pingálásnak nevezte. Gimiben furcsállta a művészetekkel foglalkozó tárgyakat. Nem nagyon érdekelte se az irodalom, se a rajz. Fölösleges nyűgnek tartotta mindkettőt. A matek meg a logika vonzotta. Mintha ezekkel kikockázhatta volna a kocsiba vezető útját, ami ellentmond az emberi logikának, ellenben sokkal több benne a misztikum, az emberfeletti döntés. Ez pedig képletekkel fel nem fogható. Mindegy. Sokszor sóhajtozott: mit nekem Hölderlin vagy Gogol, Csáth vagy Juhász Gyula, mikor nagyobb nyomorok is vannak az írók elborulásánál. Itt vagyunk mi, akik soha, semmi nyomot nem hagyunk, és nyomorultul tűnünk el a földről. Azok legalább tettek valamit, nyugodtan megkattanhattak. Logikus. Isten adott és elvett. Tőlünk csak elvesz. Miért? Mikor ez a bűvös miért, amin egész logikácskája bukfencet vetett, elhangzott, mindig messze tekintett. Pedig tulajdonképp a szemembe nézett. Tudtam is én a választ? Engem egy tantárgy sem érdekelt. A filozófiai órákon – állítólag – néha megcsillant az elmém, ahogy tanaram fogalmazott (ennek ellenére elmecsillogásaimat ketteskékkel jutalmazta), ám rendszerekben soha nem gondolkodtam. Mikor Kisubul nagy festő lett, már kiállították, azóta mélyültem magamba, nehogy lemaradjak… Egy sikeres vagy műveltebb barát hatalmas húzóerő. Akkoriban, a logikabucskáztató miértek idején, sokkal inkább lekötöttek a szexlapok. Több kötegnyi volt nálam. Azzal bizniszeltem. Tudtam az összes csaj meg skac vonzódását. Tudtam, ki izgul a másik nemre, pontosabban ki izgulna a másik nemre, ki gerjed, ki gerjedne a saját térfelére. Ennek megfelelően árultam a lapokat, őriztem, s adtam tovább a titkokat, melyek nem is voltak akkora titkok, ha megosztották velem, akiről tudván tudható: nem egy bizalmi ember a bizalmi állásban. „Némi identitás” dolgában nekem is zavaraim voltak. Hol a gay-magazinok izmos pasijaira matyiztam, hol a pucérra vetkőzött fitnesskirálynők izgattak föl a végletekig. Lényeg az izom volt. Egy nyolclábút az izom ingerli pattanásig. Ja, nem sejtik, mi a nyolclábú. Egy magamfajta rovarnak van két természetes kinövése, amit úgy vonszol, mint esküvői uszályt az ara, s két botja, három-három lábbal. Valami stabilitásérzetünk hadd maradjon az alólunk kirántott földön. Mire ezt a naplót papírra verítékezem, már elég irodalmi a stílusom, még gondolatok is meglepnek. Ezen aztán annyira meglepődünk, mármint én meg a gondolatok, hogy kölcsönösen faképnél hagyjuk egymást. A tollamról meg egy pacatócsa ázik az árkusra. Milyen szépen mondtam ezt is… De korántsem annyira, mint ahogy Kisubul festett… Bridzs volt az első, akit lerajzolt Kisubul. Bridzset furcsa szerzetnek tervezte a Főépítész, aki selejtet is álmodik. Százhúsz kiló, száznegyven centi, állami gondozott cigánylány, aki valamelyest járóképes, de valami ősbánat annyira kikezdte a lelkét, zabálásba fojtotta „legkisebbségi” létét. Egyszer két hét alatt „elmekdonalcozott” százezer forintot, amit vadiúj számítógépéért kapott. Abban az időben sokat vitáztunk Kisubullal a másságról. Napokig sértődötten kerültük a másikat. Mert zsidó vagyok, ő meg nem, s ez elég jogalapnak számított, hogy egymást csepüljük. Pedig másságunk fundamentuma közös: nyomoroncok lettünk mindketten. Mindig azzal jött, ha nem születek rokinak, biztos bankár lennék, aki zsebre vágja a világot. Erre így replikáztam: nem lettem bankár, s lehet, inkább elevenen elégnék, minthogy így éljem le az életem. Persze ezt csak akkor mondtam, ha rám tört a depresszió. Az életfogytosok is nyilatkoznak ilyet: Inkább kötél, mint négy fal között rohadni! Az interjú végén azért odasúgják a riporternek: Mindent leírhat, csak ezt az egyet nem, mert még megszavazzák, ha már mi is azt akarjuk… Szóval jómagam sokszor leelőítéleteseztem Kisubult, hű de szép szó, ő lebuzizott, mert egyszer megtalálta a gay-újságjaimat, aztán lenáciztam, ő gettószökevényezett… De azért szerettük egymást, hiszen mindketten mások voltunk. Teljesen mások, mint a mások, azok a mások, akikkel tele minden híradás. Csak mi tudtuk, hogy a másság az más. A másság nem jogalap. A másság állapot. Nem túl jó. Viszont lehet röhögni is rajta…
Nem tudom, hogy fért rá Bridzs a félfamentes rajzlapra, de a végén széle is maradt a papírnak. „Nagy művész vagy, Kisubul” – dicsértem amúgy is sértődött barátom. „Aki egy ekkora múzsát rárak egy ilyen kicsi felületre, az nagy művész…” Naiv megjegyzésemet gúnyolódásnak vette, s rásértődött a sértődöttségre. El sem mondom, miknek titulált. Igaz, osztottam én is. Az első kiállításán békültünk ki. Addigra már több képet pingált. Főleg tropára tört Meyrákról, akkumulátor-temetőkről, hová deformált csontok is kitétettek. Szürrealistává lett, ha jól értettem. Csonkolt kezű szeretők a strandon, amely egy elektromos batár ülésén terült el… Sivatagi homokfúvások takarta Velorexek, botok, nyomorultak… Vitustáncot járó, összekapaszkodott féllábúak. Lespórolt ujjakkal megáldott zenészek groteszk koncertje, és sorolhatnám a magamfajta, egyszerű figuráknak nehezen befogadható élményeket, témákat. Sikere bőven túlnőtt az intézet hospitális falain… Sikere kiburjánzott a képtárakba, a művészvilágba eresztett léggyökereket, sőt akadt középiskola, ahol művészettörténet-tétellé avanzsált az érettségin. Pedig akkor még jelen időnek számított… Tisztelői gyakorta zarándokoltak el az intézetbe. Ilyenkor a cikornyás arabszobában fogadta a látogatókat. A vitrines szekrényekre ragasztott kartonokra applikálta képeit. És szerényen mosolygott, mikor arról kérdezték: honnan… Csak mosolygott… Honnan? Biztos lelkiismeret-furdalásos az Isten, hiszen van miből törlesztenie… De ezt nem mondta. Akkoriban már unta a szövegelést. Mindent lefestett, miről órákig lehetne csevegni. Nem sértett meg senkit, s ha már elege volt a tömjénezésből, a barom kérdésekből, azt hazudta, nagyon elfáradt, inkább visszavonul, nehogy rohama legyen. Könnyes megilletődöttséggel engedték útjára rajongói…
Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul betöltötte a tizenkilencet. A téli fellegek hasukat dörzsölgették a fejünkhöz, amitől már délelőtt megderesedtünk. Kitettünk magunkért. Baráti tűzszünetet kötöttünk. Ő nem zsidózott, én nem náciztam. Békésen iddogáltunk a Pántlikában. Stílszerűen felpántlikáztuk ezt a napot néhány pálinkával s öblítő rundóval. Kisubul akkor kezdett lerészegedni, mikor hirtelen átmenettel egy értelmes beszélgetést zaklatott töredékekkel tett élvezhetetlenné. Épp arról diskuráltunk, hogy hol kellene egy téli tárlaton bemutatkoznia, mikor a hangyákkal hozakodott elő. „Hangyák vagyunk magunk is, s bárhogy küzdünk, törtetünk, hangyák maradunk. Jelentéktelen dolgokért lelkesedő, semmilyen célokat hajkurászó pontok a végtelen vibrálásban. Valójában semmi értelme a tetteknek, s a legjobb, ha az ember életre tisztulásától, azaz önálló akarata első megnyilvánulásától halála pillanatáig csak sodródik. Az akarat egyedül a sodródás állapotának fenntartására fordítható, mert minden más akarati kísérlet eredménytelen, tehát reménytelen…” Még ásításom sem törte meg lendületét. Lehúzott egy újabb felest, nyelt rá egy korty sört, és… „A hangyák akaratnélküliségükkel is fenntartják a fajt, márpedig egy fajtól több el sem várható. Az akarat a széthúzás alapja, s a faj ellenében hat. Ahol felüti fejét az egyén akarata, pusztulásra ítéltetett a faj. Tekints az emberiségre! Nekünk rokkantaknak kötelességünk ezt bebizonyítanunk az önbizalomterhes emberegyedeknek…” E szavaknál véletlenül leverte a poharát, s a méltatlankodó, lusta pincérnő akaratos szavai megakadályoztak minden párbeszédet. Kirúgott minket, s megfenyegetett, beköp a nevelőknél, ha még egyszer ennyire becsókolunk. „Hülye szipirtyó, hangyavelejű némber!” Kiabálta magából kikelten Kisubul. „Belefestem egy Meyrába, s majd meglátja, bekövetkezik, amit ecsetemmel jósolok!!!” „Agyadra ment a sörrel spékelt siker…” Próbáltam csitítani. Nyomban visszatért a régi kerékvágásba: Mit ugatsz, te, kis buzi?! Jobbnak láttam, ha a születésnapján nem replikázok. Csöndben botorkáltam mellette mind a nyolc lábammal, s azon járattam az eszem, mi még akarat nélküli hangyának is rosszak lennénk…
Másnap már kora délután megérkeztek az Ubul-szülők. Mindkét fiukat hazaviszik a hosszú hétvégére. A furgon bekanyarodott a Tisza-villa parkjába, s a gesztenyefa recsegő avarján állt meg. A rozsdás levelek lejárt lemezként csikorogtak, sercegtek. Ubul és Kisubul egymás után gördült le a rámpán. Az egyik nevelő hatalmas rajzlaptartóban hozta Kisubul munkáit, amit be akarnak mutatni otthon, a községi művelődési házban. Nem beszéltünk este óta. Kisubul nem tudta, fogadalmat tettem, lemondok minden szexuális élvezetről, s titokban elégettem az összes pornólapomat a kert hátsó fertályában. Majdnem az összest… Erősen szuggeráltam Kisubult, hátha megfordul, s legalább odaint vagy odabiccent marakodótársa felé, de konokul elfordította fejét. Még szüleitől is ódzkodott mozdulataiban. Minden közeledést hárított. „Hülye mártír, pozőr faszkalap…” – gondoltam. Magam sem forszíroztam az elköszönést, jövő héten úgyis folytatódik minden elölről… Először Kisubul görrent be a mobil rámpán az autó hatalmas béltraktusába, utána bátyja, aki az utóbbi időben egyre rosszabbul volt. Aludni sem lehetett tőle, mert bár teljesen magatehetetlenné facsarta a disztrófia, mindenáron forgolódni akart az ágyban. Addig nyöszörgött, míg vagy egy mozgásképesebb szobatárs vagy az ügyeletes ápoló segített neki. De mindenkinek vészesen fogyott a türelme. Apja behúzta a furgonajtót, s elviharzottak. A gesztenyelevelek nyugtalanul billegtek az udvar homokján, mint parányi halászhajók a tajtékos tengeren, de rövidesen ez a nyugtalanság is elült. A villa szinte teljesen kiürült délutánra. Csöndes sóhaj volt a társalgó. Bementem az arabszobába a könyveimért, mert úgy gondoltam, ha itt felejtettek három napra, s úgyis változóban vagyok, legjobb, ha tanulok, hisz biológiából és matekból is gyatrán álltam így, a gimi utolsó félévében… Közben eszembe jutott, a hét teljesen szomorúan telt. Nem is röhögtünk egy jóízűt sem. Pedig a legvidámabb barakknak mondanak minket is, akik csak felületesen ismernek. Rosszullétek, szerelmi csalódások sokkolták a társaságot, persze, vizsgázni is kellett, s egy zabszem sem fért meg legtöbbünk seggében… Kisubul melankolikussá lett mióta fest. Biztos valaki súgott neki – egy festő ne legyen önfeledt… Régen mennyit ugrattuk egymást. Mióta fontossá vált, mióta karrierről kezdett beszélni, mióta feladta az általa dicsőített, öntudatlan hangyalétet, nevetni is elfelejtett… A teremben ott gömbölyödött Bridzs. Hová is mehetne? Az ő anyja a gyorsbüfé, apja a közért csemegepultja. Most is evett. Boldogan teregette ki szendvicseit az egyenzacskóra, mely alól kilátszott Kisubul rajza, amire épphogy, de ráfért Bridzs, teljes valójában. Nem zavartam. Az evés extázisában talán észre sem vett. Az extázisból nem a valóságra szokott riadni, hanem álomba zuhan. Főleg, ha jól belakott, és unalmas irodalomórákon ücsörög az első padban. Ilyenkor gőzgépként hortyog. Aztán a csittegésekre bocsánatkérőleg fölriad… És röhög az osztály… A tanár is elnézően mosolyog. Olyan „nincs senkije, csak az álmai” mosoly ez. De Bridzsnek nem bántó, mert annyira naiv, hogy a bántást ugyanúgy nem veszi észre, mint pénze apadását. Az asztalunkig zörögtem botjaimmal, ahol Kisubullal pallérozódunk, meg amőbázunk, ha már nagyon elegünk van a közoktatásból, s nagy lendülettel rázuhantam a székemre. Botjaim jobbra, balra eldőltek. A könyvkupacból előtúrtam – persze legalul pimaszkodtak – az említett két tantárgy bibliáit. Közben kezembe került a pornólap, amit felmentettem az azonnali máglyahalál alól, gondolva a hosszú és ingerszegény hétvégére. Mikor távoztam volna, s kétfelé hullt botjaim után kepeszkedtem, a tolltartóm mellett találtam egy borítékot. Miniatűr rajz díszítette. Kisubul összetéveszthetetlen kézvonásai. Mi a fene ez? Úgy gondoltam, fönn az ágyon bontom ki. Intimebb dolgok lehetnek benne, minthogy a csámcsogásból, nyelésből, szuszogásból álló örömszimfónia megfelelő kíséret volna hozzá. Fölfelé indulva összefutottam a másik állandó bentlakóval, Lámával, aki a kaszinóból érkezett jól megtollasodva. Már várta puha „pamlaga”, amit kivételesen elhagyott, hisz rátört a rulettfüggés, egyetlen boldogsága, amiért az ágyát, mi több, az intézet falait is képes órákra elhanyagolni. Váltottunk egy-két felszínes mondatot. Megígértem, este lejövök a sakkedzésre. Ez minden pénteki szórakozásunk Kisubullal. Aztán el a lift felé… Hasra az ágyban… Először a megmaradt pornólapra sandítottam, lévén, igencsak bizsergett az ágyékom, de legyőztem egyszerű-magamat, s Kisubul üzenetét téptem föl…
Nagy hó esett a felhők kéjesen pöffedő hasából. Egész délután rendületlenül szitált, akárha egy műanyag szita lyukain hullana a finom, mindent megülő, mindenhová beférkőző homok. A konok kitartás meghozta az eredményét. A furgon többször elakadt a hazafelé úton. Ám mindannyiszor kiküzdötte magát az átfújások, hóbuckák, jégbordák csapdáiból, s meleg, mozgó kuckóként tört a célnak. Csak a töltésen kellett végighaladnia. A töltés végén ott szerénykedtek a falu épületei. A sárgás fényű utcalámpák kísérteties fénybe vonták a település szélét. Hófüggöny borult a láthatárral, mint fátyol egy aggszűz könnypárás szemére… A furgon fölnyögdécselt a töltés tetejére. Nyugatról bősz szélöklelések taszajtgatták…
Szia Fric!
Azt hiszem, bekövetkezik lassan, ami egy megtévedt, öntudatra ébredt hangya életében a legnagyobb dolog, agyonnyomja a teher, amit cipel. Kérlek, gondozd, amit az ember-hangyák éléstárába küzdöttem, mindazt a lomot, ami lelkemből felszínre tört. Azt a tudást, hogy tilos másnak lenni, mert csak tilalomfa lehetsz egy megvakult, elvakult árral szemben. Rám tenyerelt a világ, ha tetszik Isten, s elveszek e nagy nyomás alatt. Mindössze annyit ért el, kisajtolta belőlem a megmaradt, jobb részt – képek formájában. Gondolatsav formájában, ami ráborul a képeket nézők felhős tudatára, s ott örök hieroglifákat váj a szürkeállományba… És kikezdi a gondolkodásukat… Rájönnek, jobb lesz, ha visszaállnak a sorba, a főmederbe, mely az emberiség nevű hangyaboly építőinek alázatútja, hogy az egész hasznos részei legyenek, szemlélődő, de nem gondolkodó sodródók…
A szélátfújás tükörsimára csiszolta a havas jeget. A furgon bizonytalanul tolt fakutyaként csusszant a szűk utacska szélei között. Alant ötméteres mélység, nád, susnya, ahogy arrafelé mondják. Kisubul aludt. Bátyja csöndesen könnyezett, miközben magatehetetlen törzse előredőlve, lábával hegyesszöget bezárva, meg-megrándult. Már nem mert szólni az apjának, hisz legalább ötször megálltak miatta, hogy kiegyenesítsék az izomtámasz nélküli, „megtört” gerincet. A furgon reflektorai reménytelenül hasogatták a hódrapériát. Hirtelen fene öklelés dobta meg a furgont. Az apa ellentartott a kormánnyal, de hasztalan, minél jobban tekert a szél ellenében, annál megállíthatatlanabbul csúszott a semmibe. Kisubul aludt. Bátyja könnyezett, s azon volt, elcsavarja a fejét az ablak felé, de mindhiába. Az apa elkeseredetten káromkodott. Aztán…
Mert az ember sem több a hangyánál. Erre épp a mi sorsunk bizonyíték. Ne akarjunk többek lenni a kozmosz jelentéktelen porszeménél… Tudod mit? Más feladatot kapsz. Ne gondozd a képeket, inkább égesd el őket, mert kizökkentik a jó úton haladókat… Égesd el mind! Semmi szükség tudatébresztésre. Az emberiség maga egy tudat, agy, ha úgy tetszik, amiben az egyén egy neuron legfeljebb. Mi csak továbbítunk, nem alakítunk. Nevetséges áltatás azt hazudni, hogy kiemelkedtünk az állatvilág öntudatlanságából… Most vagyunk benne igazán, mikor az ellenkezőjéről papolunk… Ennyi… Szia Fric! Örültem, hogy a barátod lehettem. Tudom, nem vagy buzi. Bocsáss meg! Nagyon kedveltelek…
Kisubul
Megzavarodva mentem sakkozni. A végjátékot gyakoroltuk jóindulatú tanárunkkal. Sokadik nekigyürkőzésre sem tudtunk rájönni a megoldásra. Nehéz feladványokat hozott az öreg. Láma még kapizsgált valamit, de én koncentrálni sem voltam képes. Kisubul ákombákomai szaggatták a fejem. Egy egyszerű gyaloglépés néha meghaladja a fantáziát. Ráadásul valami furcsa dolog történt. A király kétszer is feldőlt, mintha erős szélfúvás sodorná el. Kikerekedett szemmel néztünk egymásra. Aztán elütöttük valami marháskodással e túlvilági legyintést. – Biztos Botvinik kísértete… – tódította nevetve falábú mesterünk. – Nem bírja a mai töketlenkedésteket… Röhögtünk, ha kissé fásultan is…
Egy árny kapaszkodott vissza a töltésre. Odalenn oldalára dőlt, horpadt vaskaszni. Szabadon futó kereke még pörög. Benne két test. Köröttük csupafém vázak, keretek. Hideg, gyilkos szorítás. A nagyobb korpusz összecsavarodva, könnyezve nyögdécsel. A kisebbik nyaka ott szakadt a két kocsi karfája között. Szájából egyenletesen szivárog a vér…
Lehettünk vagy százan a falusi temetőben. Az intézetből négyen utaztunk le: Döni, Ungcsi, én, meg a kissé pityókos igazgató. Hárman szobatársai voltunk Kisubulnak. Persze Nagyubul is eljött, miután összefércelték, drótozták, gyógytornálták a kórházban. A sír szélénél állt a kocsija. Mi vele szemben sorakoztunk. Döni és Ungcsi a Meyrákban. Nekem hoztak egy lócát. Az igi mögöttünk dülöngélt, s árasztotta nyakunkba a cefreszagot. Néha, imbolygása közepette, stabil pontot talált satnya vállainkon. A pap szomorú beszédet mondott, a kántor Istennek csikorogta dalait. A búcsúzó hangyanép ámenei pecsétekként döndültek. Nagyubul hegyesszögben előredőlt. Bepárásodott szemüvegével úgy festett, mint egy szomorú ufó. Széltől kusza hajára egyenletesen hullott a hó. Kis fehér sipka kerekedett rajta, csipkés, akár egy ünnepi sábeszdekli. A lapátolás előtt volt egy feladatom. Játékvödörnyi hamut öntöttem a koporsóra. A fekete pernye megmintázta a tölgyfára rátelepedő havat. A mélyben – vibráló szememnek legalábbis úgy tűnt – apró hangyakatonák kezdtek rohangászni, és testükkel óvón fedték a koporsó felszínét. Csattogtak a göröngyök. Ubulmama elájult. Bele a hóba. Döni és Ungcsi elröhögte magát. Vinnyogtak az úgy-ahogy visszanyelt gurguláktól. Tulajdonképp be voltak tépve, csak eddig jól tartották magukat. A gyásznép megvetően bámult ránk. Az igi vállainkat veregette, induljunk, szégyenletes ez a viselkedés…
Két héttel a temetés után odagördült hozzám Bridzs:
– Ajánlok egy jó bizniszt! Megint szar volt a táp, a húst meg ellopta a konyhás. Maradt egy képe a Kisubulnak, tudod, ami engem ábrázol… (Itt ásított egyet.) Eladnám neked, te voltál a legjobb barátja. Kaptál már nyugdíjat?
– Utalták. Mennyit kérsz?
– Két pizza ára. Oké? Tenger gyümölcseis…
– Sima sajtos…
– Ne már, tök éhes vagyok! A sajttól még kajásabb szoktam lenni!
– Sajtos!
– Na, jó!
– Itt van ezerhárom!
– Ezerötbe kerül.
– Fene a beledet… – röhögtem, s megtoldottam a pénzt két százassal.
Bridzs úgy gördült ki az ajtón, mint egy győztes hadvezér, mint egy szagot kapott dolgozó, ami a tetem felé lódul. A hamburgerfoltos képet a rajzzal díszített boríték mellé tettem egy dossziéba. Jól megfért abban Bridzs mindent betöltő, félfamentes mása és egy koporsóforma elektromos kocsi, amelynek kereszt volt a dzsojsztikje…
