Novák Valentin:
Szent Balerin

Megjelent: Hitel, 2010

Még hallotta a tapsdübörgést. Borzalmas volt a parkett. Azt hazudják, a legjobb Közép-Európában… S mégis, mintha – stílszerűen – hullámzó tavon táncolnád a Hattyúk tavát. Könnyedség, könnyedség – odafönn: ta-ta-tam. Fájdalom, fájdalom – odalenn: pam-pam-pamm… Ficam- és törés közeli állapot… Ahogy a rüszt megfeszül a spiccbeérkezéskor, aztán a szalagok feladják. Feladják ezt a másfélórát, feladják ezt a másfél évtizedet. Feladják a tudat és becsvágy hajcsárkodásának való megfelelést. Mosolyogva szállni a levegőben, s remegve rettegni a földetérést. Minden mozdulatmorzsával meghazudtolni azt, hogy ember vagy. Egy emberidegen mozdulatsorral elhitetni, te hattyú vagy, te hópihe vagy, te pitypangként bukfencezel, mint a levegő hercege… Széthullasz, s ha kell, poraidból újra testesülsz. Na, mi vagyunk a legjobb főnix-hasonlat. Tényleg porainkból állunk össze napról napra, hétről hétre.

Még hallotta a tapsdübörgést. Agya visszhangozta. Micsoda siker! Virágcsokor-zuhatag. Kétszer kellett elhajolnia a vehemens elragadtatottsággal színpadra hajított csokrok elől… Letépte ruháját. Pucéran ült. Még jócskán zihált. Dűlt róla az izzadtság. Koponyaboltozatát Adrenalin-tenger nyaldosta. Cipőjét hagyta a végére. Sem vádliját, sem lábfejét nem érezte. Teltek a percek. Nem mozdult. Kénytelen mozgásviharát mindig akaratlan katatónia követte. Finoman remegett a kimerültségtől, akár ha többtucat cickány rettegné életét 1000 szívdobbanás/perc bizonytalansággal a bőre alatt. Aztán odanyúlt csűdjéhez. Lefagyott volna? Érzéketlenül meredezett a zenétlen űrbe. A cipőbe, fagyossága ellenére, beledagadt a lába. Mintha szurokkal rögzítették volna. Öt percig küzdött, míg levette szakmája kecsességének jelképeit. Ha lenne Szent Balerin, biztosan egy balett-topánnal ábrázolnák a freskókon, kódexekben. Őt ezzel sanyargatta szentté az élet-inkvizíció. Ahogy kicsúszott sarka e végtagsatuból, láthatta az összegyűlt vértócsát, vértavat, mely a lábbeli belsejében lötyögött. Négy ujjáról szakadt le a bőr körömtöveinél, minden vízhólyagja kilyukadva, bőrkeményedései felpuhultak. Lábfeje elráncosodott, szederjessé vált, mint a vízi hullák utolsó öltözete. A kezeletlen tyúkszemek és egyéb bütykök, a légiesség tartozékai, a könnyedség stigmái, némán és kérdően lesték, miközben kérlelhetetlenül pulzáltak. Annyi ereje sem maradt, hogy a csaphoz menjen. Ültő helyében öntötte ki vérét a „cipellőből”.

Itt motorozom - pályára állva - a világegyetem atomjaként, elektronjaként, korántsem egyként és oszthatatlanul. Motorozom az Ős Bumm és a Nagy Reccs közötti, fizikusok által is felfogható engedmény-óceánban, nevezzük térnek és időnek, s akkor ezek itt alánk gyújtanak a tudomány nevében. Kerengtetnek atomot, elektront, protont. Antianyagot akarnak, az isteni részecskét akarják, közben nyugtatnak, nem lesz baj. Pedig nem tapasztalták meg a dolgok végét, csak számsorokban és képletekben hisznek. Képleteiket pedig csak egyetlen helyen és dimenzió-összefüggésben ellenőriztek, a Földön, a sárteke viszonyai között. Most azonban Föld-fizika-idegen közeget teremtenek. Múltkor csillagász barátommal diskuráltunk. Ő is nyugtatott. Csak modellezés. Minden kicsiben, gyöngítve zajlik. Olyan ez, bicegő hasonlattal, mint a vakcina, gyöngített mivoltában gyógyítja a bajt. Tévhiteket, tudományos meg köznapi babonákat mulaszt. Nagyon meggyőző ember csillagász barátom. Lecsillapított be nem avatottaknak szánt, gyöngített okfejtésével. Szinte bizonyos, folyamatosan be van tépve. Az egész akkor kezdődhetett nála, mikor először az űrbe kémlelt. Azóta rásegített a flash-re, ahogy ők mondják. Minimum fű, maximum lyserg-sav, lehet, még ópiumot is pipál… A szemén látszik, hogy retteg az ismeretlentől, ami nap mint nap megkísérti. Az exploráló állatnak is felgyorsul a szívverése, megfeszülnek idegei, izmai, felfokozott állapotban érik az ismeretlen ingerek, a fel nem derített szoba, kamra. Mindig talál új szögleteket ez a rettegő szívű házi kedvenc, de lesz egy zug, ahová biztonsággal visszatérhet, ahol összegömbölyödhet, s ahol félálomban, ismerős illatok nyugtatójától bódulva fél éberen alhat. Élete javában az ismerősben merítkezik. Néha téved új helyiségek, új kertek árnyai közé. Határait illatával jelöli. Csillagászom azonban tudatosan hajhássza a végtelent, amitől tulajdonképp retteg. Az obszervatóriumból hazatérve összegömbölyödik ágyán, s nagy sokára - három altatóval - eloltja tudatát. Álmában is ködökben forgolódik. Csillagkoronával ül a Nobel-díjasok trónusa alatt, egy durván tákolt lócán. Élete javát az ismeretlenben merítkezve tölti. Pánikrohammal ébred, vagy finom remegésekkel, akár ha többtucat cickány rettegné életét 1000 szívdobbanás/perc bizonytalansággal a bőre alatt...

A folytatást a HITEL folyóirat augusztusi számában olvashatják...