Novák Valentin: Plázatekergő

Megjelent: Új Forrás, 2008


Az én utcám a pláza. Ezt jól bejárhatom, beláthatom megfelelő kiszögellési, kukucskálási helyeket keresve. Van egy-két kedvenc magaslesem. Furcsa, a fogyasztás érdekében még a fogyikkal is törődnek... A rámpán csak a tűsarkú bokák ficamodnak. Mindegy, nem kell moralizálni, inkább örüljek, hogy van egy hely, egy fedett utca, ahol eljuthatok mindenüvé, ahol szabadon bámészkodhatok, s a kedélyesen villogó, szörcsögő automaták jóvoltából (hetente egyszer) még gőzölgő kapucsínóra is futja. Azért is nagyszerű terep ez a rámpásított, tetővel koronázott világ, mert érdekes megfigyeléseket tehetek a két lábon járók köldök- vagy ágyékmagasságából, olyan szintről, ahonnan észre sem veszik, hogy figyelik őket. Élő kandi kamera vagyok. Igaz, nem szembesülhetnek a lelepleződés utáni minutumban hülyeségükkel, csak a jegyzeteim révén tehetnék. Azonban azokat nem bocsátom közre. Így sosem fognak ráeszmélni, mennyire szánalmasak. Ha véletlenül valami jogutód mégis publikálná róluk írt feljegyzéseimet… Ezek, itt? Úgysem vetnének rá egy pillantást sem, ha mégis, nem értenék meg, hogy róluk van szó. Jól működik ez a hármas szűrő? Nemde bár? Ez ebben a trükk. A teljes érdektelenség és közöny posványában nyugodtan érdeklődhetek mások dolgai felől. (A „tett és cselekedet” szavakat azért nem használom, mert ezekhez valamiféle fennkölt jelentéstartalom társul, legalábbis számomra.) Valójában azt vizsgálom, mivé is lehettem volna, ha nem lettem volna azzá, ami vagyok. Ez a közhelyes nyakatekertség jelenti jelenleg életem értelmét.

Mára újfent megszokták az emberek, hogy figyelik őket. Tévé–sóban pácolt, utcai kamerákkal óvott közkatonáink együgyűen futkorásznak a napok féregjáratain ide s tova… Itt a műverőfény, művi páratartalom és hőmérséklet, no meg óra nélküli időtlenség dobozában, valahogy modernebbek a kétlábonjárók. A plázához huszonegyedik századian öltözködnek, és a plázához mérten bunkósodnak, fogalmazzunk finomabban – lazulnak el. Akiket az utcán lehet „dolgaikon érni” hasonló módiban, hasonló széteső, flegma nyegleségben, azok valószínűleg épp most igyekeznek a plázába, vagy épp most jöttek ki onnan. Mit értek mégis időtlenségen? Láttak már bevásárlóközpontban órát? Esetleg az órásnál! Ám ott is csára járnak, nehogy megtudják halandóink, a pénzköltés hányadik percét kezdik. Személyes idő van csak. Á, nem a megéltség fokán, hanem a karórák, de inkább mobilok szanaszét kalimpáló perceiben.

Fáraszthatom önöket, akik egy bővérű forgatag–leírásra készültek, nem pedig az eszme unalmas vesszőfuttatásra. Nincs más dolgom, mint helyet foglalni, helyemre gurulni egy plázasugárút korlátja mellé, két bumfordi virágcserép oltalmába, ahol nem vagyok útjában a géppel műmárványt súrolóknak, de még a plázacicáknak és plázakandúroknak sem, s innen lesni a szintemet, a felső szintet, ahol szintén moziznak, csak másképp, meg az alsóbb szintet, ahol a szökőkút is szárba szökken. Kicsit olyan ez a figyelőpont, mint a béka távlata. Kíváncsian pislog fölfelé és a mélybe… Igaz, ő az életért les győző és túlélő értelemben, magam pedig kedvtelésből… Megint elkalandoztam…

Igen, elkapott a fősodor, a mobiltabló fősodra. Ott jönnek! Vagy tízen is egy nagyobb áramlat részeként. Ők a plázamaszájok. Jelentősebb csoportokban vándorló, manöken deszkaságú, magas, harci díszbe fintorodott arcú nők, akik a maszáj hagyományoknak megfelelően addig cserkésznek, míg vadra nem akadnak. (De a vad – esetükben – elvont fogalom! Egyfajta lelki telítődés külső hatásra!) Harci díszeiket a bőrön kell kezdeni. Már maga a bőr is. A szoláriumban aszalódott álnéger árnyalat. A gyorsabban hamvadó szépség záloga. A jelenkultusz bőrszíne… Ebben a kultuszban a legfontosabb, hogy a bozót szellemét nap nap után kielégítsék. S ki vagy mi lenne a bozót szelleme? A férfitekintetek megragadhatatlan összessége, mely a plázamaszájok vonulását követi. Ha ebből megfelelő mennyiséget levadásztak, akkor elégedetten hazatérnek külkerületi panelkunyhóikba, ahol bekapcsolják a vibrátort… Igaz, ez csak a magam következtetése, hiszen sosem követtem egyet sem a plázamaszájok közül, főleg nem az ágyba. Még mindig a bőrnél maradva, szinte biztos, hogy egy-két piercing ott díszlik fejtető és talp között, ha már nem jutottak természetes szépségpöttyök az isteni osztásnál. S nem feledkezhetünk meg a legtöbbször köldök alá, fenékvájat fölé, néha karra, esetleg nyakra tetovált törzsi jelképekről… Hajuk festett – a szavannai mimikrinek megfelelő színekre. Ruháik ellenben tiritarkák, a bugyirózsaszíntől a hupililán át a szeplős szűzfehérig minden megtalálható rajtuk. Egyben azonban azonosak, felső gönceik mélyen dekoltáltak, mint egy völgyhasadék, s köldök fölött vagy alatt egy-két centivel hirtelen véget érnek. A tekintetek gyűjtésben ez a hirtelen véget érés a leghatásosabb fegyverük. Alsótestre tapadó nadrágjuk bokájukat legyezi. Lábfejüket pedig lehetetlen, újabban a reneszánsz cipőbohózatait idéző tűsarkúkölteményekbe nyomorítják, mióta a magaslati talpak kilépdeltek a divatból az ortopéd klinikák felé.

De nem is a plázamaszájokkal kellett volna kezdenem e tragi–tablót, hanem a szökőkutazók szektájával. A szökőkutazók vagy szökőkutasok nem is sejtik, hogy egyazon páholyban ülnek. A hiányt szenvedők páholyában. A hiány elszenvedésében hasonlítanak is a plázamaszájokra, de semmi több. Ők nem csapatokban bóklásznak tekintetet gyűjtendő, hanem magányosan lesik a szökőkút hol nagyobb, hol kisebb, de mindenképp ritmusos spricceit. Egy-egy nagyobb szökkenésnél meg is rándulnak „ott”, s visszamerengenek azokra az időkre, amikor nem voltak plázák, de voltak szerelmeik… A szökőkutazók ugyan néha egymásra is feltekintenek, de eszükbe sem jut, hogy megismerkedjenek a másikkal, sokkal fontosabb számukra a föl-föltörő delej… Ők mélységesen lenézik a plázamaszájokat, bár „egy plázában járnak”, nem másért, mint izgágaságuk miatt. Leginkább akkor gyűlölik őket, mikor csoportosan megállnak – eltakarva a szökőkutat – diétás fagyitól ragacsos kezüket megmosni…

Most egy csoport plázacica avagy plázabusman sodródik plázaplanktonként, hogy teljes legyen a huszonegyedik századi képzavar. Igen a plázacicák avagy plázabusmanok nem azonosak a plázamaszájokkal. Termetben és célokban is alantasabbak. Kinézetük ugyan hasonló, gondolok itt a ruhákra, cipőkre, kösöntyűkre, de alkatuk roppant nevetséges. Százhetvennél egyik sem magasabb, mondhatni törpék, fejem a mellük alját verné, ha megengednék, hogy odatolassak hozzájuk. Szintén sokat láttatnak magukból, de amit a férfiszem kitapogathat – az hájfodor, narancsbőrcsipke, hízásicsík–hímzés szolár–színezetben. Általában semmitmondó, a szépség halvány leheletnyomát sem viselő arcukon a törzsi festés eluralkodik. Púder–centik tűntetik el a ragyákat, pattanásokat, s teszik fejeiket zombi szerűvé, fejszínűket teljesen elütővé a testkolortól, amitől úgy festenek, mintha kölcsönburákkal röpdösnének a plázavilágegyetemben. Céljaikban viszont messze lehajrázzák a plázamaszájokat. Őket nem elégíti ki a begyűjtött férfitekintet, nekik olcsó férfibókok, megpördített slusszkulcsok, elővillanó húszezresek hozzák el az üdvözülést. Ennek ellenére gyakran egyedül térnek meg külkerületi panelkunyhóikba, ahol magukhoz nyúlnak… Igaz, ez csak a magam következtetése, hiszen sosem követtem egyet sem a plázabusmanok közül, főleg nem az ágyba…

Csak kitakarítanak innen is! Már szemlélődni sem lehet nyugodtan! Pedig amott… Jó, jól van már, odább megyek. Megéheztem. A lift itt bújik a közelben. Leemel az alagsorig, s a pályaudvari olcsó–büfében falok valamit. Az ottani lényekről inkább nem beszélek. Különben is az a körülbelül egy óra, amíg otthonról beérek a plázába, s a plázából hazavergődöm, plusz az a húsz perc, amíg a büfében nyámnyogok, szinte elviselhetetlen számomra. Olyan kínnal tölt el, mint aminőt az űrhajósok érezhetnek, ha földi parancsra kizavarják őket teleszkópot javítani a semmibe, s ott furcsa objektumokkal találkoznak, amik hol föl-, hol meg eltűnnek. A pláza olyan számomra, mint egy többgenerációs csillaghajó. Száguldok a hétköznapok véges űrpályáján, mivel kisigényű vagyok, tulajdonképp gondtalanul, s nézem az előttem felcseperedő vagy továbböregedő vagy kihaló, de mindenképp elcseszett nemzedékeket. Többször elgondolkodtam azon, ha működnének a lábaim, ha a gerincemből nem facsarta volna ki az erőt a születés, milyen ember lettem volna… Ilyen? Pláz–a–sztronauta. Vagy a semmiben röpködő büfécsöves, azaz SZDO – személyazonosíthatatlan dülöngélő objektum. Mi lettem volna? Balesetem, azaz születésem előtt voltak-e plázakihívások a kényelmes semmiben, ahol „ideaként” kavarogtam. Volt-e a plázáknak ideája, ami ott örvénylett-bukfencezett velünk a termékeny őskáoszban. Mikor Gaia kivált, az a pillanat megszülte a plázát és engem is? Végül is lényegtelen kérdések ezek, ám akinek van ideje másokkal törődni, annak talán gondolkodni is van. Még az étkezéssel sem pazarlom a drága, televény–perceket. Bekapom a langyos hot-dogot vagy pszeudohamburgert, iszom hozzá egy pohár mértékkel, az aranymetszés szabályai szerint vizezett, csapolt kőbányait, s igyekszem vissza a világomba. Menümből (ami a kukázásnál egy fokkal jobb, de sok forinttal drágább) látható, számomra az evés a létezés–minimum megtartására szolgál. Persze nem is nagyon ugrálhatok. Ezek a félig kihűlt, avagy félig melegített undergrund ételkülönlegességek is leapasztják a bukszám három hét alatt. A rokkantnyugdíj előtti napokban megesik, meglátogatok néhány számomra is kényelmesen elérhető kukát…

Már megint elkalandoztam… Mint látják, a pláza az én világom is. Hiába vetem meg a benne tülekedő bolondokat, magam is része vagyok. Talán a gondolkodásközpontja, s a négy keréken gördülő lelkiismerete. Mert látom az arcukat. Hiába a make up, az amerikás álca–mosoly, ha észrevesznek, megrettennek. Igaz, ez csak egy fél pillanatig tart, s általam nem a halálra kell emlékezniük, csak arra, hogy bármi megtörténhet… Mégis megrettennek! Talán nem volt még olyan plázázó, aki ne találkozott volna velem, s akit ne döfött volna át izzó, kicsit talán őrültnek ható tekintetem. Szinte tudom, ha látom a régről ismerős arcokat, amint kisgyermekeiket tolják, kézen fogva vagy karra ültetve hozzák, szinte tudom, hozzám hozzák, megmutassanak nekik, hogy puszta látványommal beavassam őket a sterilségen túli világba, amit hiába magyaráznának. Mert a mai gyerekek azt hiszik, kicsit tovább cseperedvén (számítógépet bambulva, tévét kapcsolgatva), hogy a háború végén felkelnek a hősök és hazamennek, hogy a cápa nevetgél a képernyőn, hogy a nők élvezik a pornófilmben. De ha időben megmutatnak nekik, legalábbis úgy gondolom, egy csapásra s már jó előre elmúlnak a tévképzeteik. Nyugodt–bölcs pláz–a–sztronautákká válnak, akik általam nyertek beavatást a nagybetűs plázaéletbe, a számukra is kimért sorsba…

Aztán akadnak itt még kisebb, hogy úgy mondjam, kasztok. Például ilyenek a bizniszbeduinok s a play–koptok. A bizniszbeduin minimum száznyolcvanas, kigyúrt, férfi létére felékszerezett, a sivatagi szoláriumban pirosba sült, ápolt üzleturaság, aki beül valamelyik kafé hiperdizájnos foteljébe, hív egy seftpartnert fedezéknek, és a műnövények leple alól, a tárgyalóképesen naiv balek válla fölött a vonuló plázamaszájokat és plázabusmanokat kémleli. Ha már tényleg nem bírja tovább, és a nyomukba szegődne, mint gepárd az antilopnak, százhúszezer hang per óra beszédsebességgel, mely tempóra csak fél percig futja hangszálerejéből, s nemkülönben ötleteiből, lévén séma–király, és whiskyszaggal elegy fogpasztalehelettel megindul, akkor elnézést kér sebtiben, odaadja dombornyomott, bézsszín, az Amerikai pszichóból lopott küllemű névjegykártyáját, amin több, már rég nem működő telefonszám és hamis cím is található, majd a délibábosan vibráló láthatárba tűnik, messze feledve leesett állú, s álla után bőszen kotorászó ál–seftpartnerét… Ez a mondat azért kerekedett ily terebélyessé s leleplezővé, mivel a bizniszbeduinokat utálom a legjobban, s az utálat hőfokának leginkább kijáró mondat–azbesztet akartam rájuk tekerni. Gyűlöletem oka egyszerű, az irigyelt flegmaság, a magabiztos öntudat, mely plázabusmanról plázabusmanra röpteti őket, s ha szerencsés napjuk van, még egy plázamaszájt is elkísérhetnek a külkerületi panelkunyhó liftjéig.

Kevésbé érdekelnek a play–koptok, az újszentháromság szektásai. Velük nincs különösebb lelki afférom. Nyitásra jönnek, megtöltik villogó templomaikat, zárásig áldoznak az elhülyülés oltárán, aztán hazamennek, hogy továbbálmodják az életnagyságú lövöldözést. Vallásuk alapja a szentháromság: a „három dés” hologramjáték, mint főisten, a megkérdőjelezhetetlen entitásokkal – melyből a ciber–öröklét elfogadása misztériumuk fundamentuma. Az elavult, térhatású szimulátor egyfajta halványodó messiás–kép, ha elromlik a HOLO–3D, akkor jó az is alapon, s marad a félkarú rabló, mint szentlélek, amely minden játékost elönt még fiatalkorában néha százforintosokkal, többször adósságokkal…

Ki ne hagyjam a szavannabóklászókat! Ők süvölvények, összetekeredett fiúk és lányok, néha tévedésből nemazonosság is fennforog az összetekeredést illetően. Lényeg, hogy megmutatják egymásnak, milyen volt egymás nélkül, milyen volt egymás nélkül plázázni. Megmutatják, mely plázasarkokat jelölték már meg feromonjaikkal territoriális indíttatásból, hol szívták szürcsögve az első száz százalékos narancslevüket, s hol balfaszkodtak, mikor fizetniük kellett volna, de a pincérek nem hitték el „az otthon hagytam a bankkártyámat” dumát…

Aztán van itt még egy furcsa társaság. Jól láthatóan magasan hordják az orrukat. Mélyen megvetik ezt az egészet. Nem úgy, mint én, aki csak neveti, hanem zsigerből hánynak a plázától, mégis újra és újra elmerülnek benne. Ők a Kalahári Jánosok, a nagyot mondás, hetvenkedés apostolai. Akik mindent fikáznak, mégis mindenbe beleütik az orrukat. Akik lenézik a plázarágcsálókat, a tévésót nyaldosókat, de maguk is plázarágcsáló, tévésónyaldosó, negyvenes, cinikus, öregedő bakkecskék. Ismerik ezt a típust? Fennhangon kiabálják, hogy ők soha, mert ők aztán tudják, mit és hogyan… Közben meg itt téblábolnak életük sivatagában, amit cinizmusnak is nevezhetünk, de ezzel megbántunk néhány, a cinikus jelzőt sokkal jobban megérdemlő bölcselőt. Legszebb példányaik a plázakivetítőn nézik a tévéshow-kat, miközben azt fogalmazgatják, másnap hogyan szapulhatják e létformát a munkahelyi kávészünetben.

Nem szóltam még a magamfélékről, merthogy nem egyedül száguldok a végítélet űrhajóján, mint roki–horror–kabaré. A többiek, kerekesek, nem ennyire tudatosak, mint én. Ők igazából vásárlók, kirakat–nézegetők, épségcsodálók. Megfeledkezni jönnek ide. Az otthon dohából a légkondicionált csillogásba. Ide, ahol összecsúsznak a dolgok, ahol híres emberek körútjain eljuthatunk Ázsia haragos–jádeszemű–buddha–bizsu–kavalkádján keresztül Afrika kofa–far–ringású–fétisszobrain és a térítői cédétartók tornyain át a pénzérmékkel termékennyé hintett egyenlítői Mekongóig, ahol az esőerdői klóros vízesés átmossa szennyesünket – a lelkünket. Nekünk ez a világ. Ez a pár ezer négyzetméterbe oltott teljesség. Amit még megbírnak akkumulátoraink, amit még megbír a képzeletünk. Hogy a többieket is ide ette a fene? Arról nem mi tehetünk, hanem a tervező, aki lépcsőt álmodott ebbe az űrhajóba…